Tizedik évadát kezdte ősszel a magánfinanszírozású Játékszín egy olyan terézvárosi épületben, amelynek falai között már 110 éve is színház működött.
Itt született meg egykor Hacsek és Sajó, itt konferált először Kellér Dezső, itt tette meg első lépéseit a színpadon Gálvölgyi János. Az intézmény ma is számtalan legnek és előszörnek ad otthont: világpremiereknek vagy épp tízezres várólistás sikerdaraboknak. A színházat 2016 óta igazgató Bank Tamással többek között arról is beszélgettünk, mit tud a Játékszín, ami miatt minden este telt házzal megy – és mi az, ami miatt itt tér vissza a színpadra Eszenyi Enikő.
Válság és infláció ide vagy oda, amikor megnyílik az adott havi jegyértékesítés, kígyóznak a sorok a Játékszín előtt. Mi a titkuk?
A pandémia azért minket is padlóra küldött, de a nézőknek hála most újra ott tartunk, ahol 2018–19-ben, sőt, megyünk egyre fölfelé. Évente 140 ezer nézője van a teátrumnak, ami a 300 fős nézőtérhez képest elképesztő szám. Azért ahhoz, hogy ezt tartani tudjuk, magánszínházként is szükségünk van állami támogatásra, főleg a mostani rezsiárak mellett. Olyan jegyárakkal még nem tudunk dolgozni, amivel egy színház rentábilisan tudna működni támogatás nélkül is. Az nagyjából 20–50 ezer forint közötti belépőket jelentene. Persze nem is célunk az ennyire magas ár, éppen ezért nagy szükségünk van a nézőkre – a Játékszínben kísérletezni nem lehet, itt minden este telt ház kell legyen.
Az is van! Mintha az emberek utolsó mentsvárként kapaszkodnának a kultúrába…
Engem is nagyon meglepett, hogy a pandémia után mennyire kiszámíthatóan visszaszoktak hozzánk a nézők. A járvány alatt nagyon megváltoztak a jegyvásárlási szokások: míg korábban két hónapra előre el voltak adva a jegyeink, addig a Covid-időszakban egy hetet sem láttunk előre. Amint kezdtünk kilábalni, jött a háború meg a válság – meggyőződésem volt, hogy 2023 első negyedévében nem nagyon látjuk a nézőket, mert annyira megijednek a villany- és a gázszámlájuktól, hogy először a mozit, a színházat és az éttermet veszik el maguktól. És mégsem így lett. Meglepetéssel tapasztaljuk, hogy ömlenek a nézők. Mernek költeni szórakozásra. Valószínűleg azért, mert olyan rossz élmények érik őket a médiából, annyira nyomasztóan hat rájuk a válság, hogy muszáj időről időre kiszabadulniuk a valóságból. Szükségük van a kultúrára, azon túl pedig ne felejtsük el, hogy nálunk szórakoztató előadásokat kapnak.
Nemcsak, hogy mernek költeni rá, de egyenesen ölre mennek egyes jegyekért. A Legénybúcsúra vagy a Menopauzára szinte lehetetlen bejutni.
Nem tudok annyi előadást műsorra tűzni ezekből a darabokból, amennyit a nézők szeretnének. A Menopauzára például tízezer fölött volna a várólistánk, ha fel lehetne iratkozni. Ezzel együtt természetesen megpróbáljuk kiszolgálni az igényeket, az áprilisi műsorba már több előadást iktattunk be. A felújított Menopauzában például lekettőztük a szerepeket, hogy bírják a tempót a színésznők – Magyarországon egyedülállók vagyunk abban, hogy hétköznap is merünk duplázni.
Változtattunk a jegyértékesítési rendszerünkön is. Akik adott napon idejönnek és sorban állnak, egészen estig elsőbbséget élveznek az online elővételesekkel szemben, amit csak 19 órakor nyitunk meg, ide viszont nagyobb kontingenst különítettünk el. Élesben bevált ez az új rendszer, rengeteg köszönőlevelet kaptunk. Azt gondolom, hogy aki türelmes, előbb-utóbb jegyhez jut.
A Játékszín fő csapásiránya a szórakoztatás – tavaly ki is írtak egy vígjátékírói pályázatot, de aztán mégsem hirdettek győztest. Nem születtek elég vicces darabok?
Negyven pályamű érkezett, de egyik sem volt annyira jó, amire azt mondtuk volna, hogy érdemes bemutatni. Szente Vajkból (a Játékszín kvázi házi szerzője, ő írta a Dominógyilkosságot, a Legénybúcsút és színpadra adaptálta a Nagyvárosi fényeket – a szerk.) nincs sok. Sajnos kevés az olyan kortárs szerző ma Magyarországon, aki darabot is jól ír és karaktereket is jól épít fel. Úgy tűnik, ez Molnár Ferenc óta egyre nehezebb. Ő sem az asztalfióknak írta a színdarabjait, hanem megrendelésre, adott színháznak, konkrét színészekre dolgozott. Vajk is így csinálja: ránk és a színészeinkre szabja a darabokat.
Azért kiemelném, hogy nem csak vígjátékokat játszunk: a Virágot Algernonnak, az Életrevalók, a Nagyvárosi fények, a Teljesen idegenek olyan előadások, amelyek olykor még sírósak is, mégis nagyon szeretik őket a nézők. A Virágot Algernonnak például életem egyik legszebb élménye: a premieren 300 ember felállva, zokogva tapsolt a nézőtéren. Amikor feljött a fény és a színészek azt látták, hogy a nézők sírnak, ők is könnyezni kezdtek. Azt hiszem, ez az, amit katarzisnak neveznek a színházban. Ráadásul Daniel Keyes könyve az egyik kedvencem volt gyerekkoromban. Ha nem olvastam huszonötször, akkor egyszer sem. Amikor Szervét Tibor megkeresett vele, hogy megcsinálná színpadon, boldogan és azonnal igent mondtam rá. Összeértek a szívügyek.
Szívügye egy-egy előadás?
Több is! A Teljesen idegenek is az. Mi kaptuk meg először a jogot a világon Paolo Genovesétől, az eredeti film forgatókönyvíró-rendezőjétől, hogy színpadra alkalmazzuk. De szívügyem az Életrevalók is, amelynek a francia filmverzióját valószínűleg mindenki ismeri. Annyit változtattunk rajta – miután nálunk nincsenek fekete nyomornegyedek –, hogy a mi főhősünk egy cigánytelepről származik, és Vadász Gábor roma származású színész játssza. Sokan, akik látták, azt mondták, jobb, mint az eredeti.
Az Életrevalók az a darab, amire a Vodafone a Sinosszal karöltve egy olyan okostelefonnal elérhető digitális szolgáltatást fejlesztett, amely a hallássérültek számára feliratozza az előadást. Ez csak a Játékszínben érhető el?
Egyelőre igen. Kifejezetten ránk, az Életrevalók előadására fejlesztette a Vodafone, mert ez egy olyan történet, amelyben sérült ember is szerepel. Bár én nem szeretem ezt a szót, szerintem minden ember ugyanolyan, csak van, aki nehezített pályán mozog.
Február 24-én mutatja be a színház a Somerset Maugham művéből készült Csodálatos vagy, Júlia! című előadást, amelynek a főszerepében Eszenyi Enikő többéves kihagyás után visszatér a színpadra. Ön hívta?
Elöljáróban leszögezném, hogy a múltról nem beszélek, nem is tisztem. A többit szívesen elmesélem: én hívtam Encit, nagyon régóta jó barátságban vagyunk. Már akkor megpróbáltam idecsábítani játszani, amikor a Vígszínház igazgatója volt, de azt mondta, nem jön, mert nem akarja a nézőit átvinni egy másik teátrumba. Ezt én akkor korrektnek és becsülendő dolognak tartottam, így abban állapodtunk meg, hogy ha ő már nem lesz a Vígszínház igazgatója, és én még itt vagyok, akkor eljön hozzánk játszani. Most megtörténik az, amire jó néhány évvel ezelőtt ígéretet tettünk egymásnak.
A Csodálatos vagy, Júlia! című darabot kifejezetten neki választottam, és Szikora Jánost is én kértem fel, hogy rendezze meg. Jelenleg folynak a próbák, reméljük, nagyon népszerű előadás lesz ebből is. Lehet majd rajta sokat mosolyogni, de alapvetően nem vígjáték.
Minden egyes darabot személyesen választ ki?
Igen. Több száz darabot olvasok el évente, persze a dramaturgommal, Lőkös Ildikóval és a kiszemelt rendezőkkel egyeztetve. De alapvetően én döntöm el, hogy milyen darabokat mutassunk be, ki legyen a rendezője és milyen szereposztással menjen. A Teltházat például kifejezetten Nagy Sándornak vettem New Yorkból, ott a Modern család című sorozat egyik szereplője, a vörös Jesse Tyler Ferguson játssza. A Time magazin listáján a kétezres évek negyedik legsikeresebb darabja volt a Broadwayn. Egyetlen ember szerepel ugyan a színpadon, mégsem stand-up-ról van szó. Ez egy színházi előadás, amiben Nagy Sanyi negyven karaktert játszik. Igazi színésztechnikai bravúr, amit csinál.
Mik a következő tervei?
Vannak, de azokról még nem beszélhetek. Annyit azért elmondhatok, hogy jövőre, ha minden igaz, sikerül bemutatnunk egy olyan darabot, ami nálunk lesz világpremier. Egy nagyon híres film adaptációjáról van szó, nyolc éve küzdök a jogokért, most úgy tűnik, megkapom. Ezenkívül nagyon bízom abban, hogy a tizedik évadunk méltó, ünnepi lezárása lesz áprilisban a Legénybúcsú folytatása, az Aranylakodalom, amit szintén Szente Vajk jegyez. Ilyen sem volt még Magyarországon, hogy egy saját darab folytatódott volna.
Ugyan most „csak” az elmúlt 10 évet ünneplik, de vajon a döntéseikben ott van-e annak a felelőssége, hogy valójában egy 110 éves hagyományt ápolnak?
Persze! Nagyon büszkék vagyunk arra, hogy ott játszhatunk, ahonnan a Hacsek és Sajó indult, ahol Kellér Dezső konferált, ahol Gálvölgyi János először lépett föl. Ebben az épületben már 100 éve is színház működött. Miután már akkor is itt volt a Nyugati, ez egy 0–24-ben nyitva tartó teátrum volt, ahová csomagostul beültek az emberek. Egy-két órát nézték az előadást, ami éppen ment, majd továbbálltak. Utána kabarék, varieté, aztán Játékszín lett belőle. A VI. kerületben ez egy nagyon fontos épület, komoly színészek váltak itt jelentős karakterekké és lettek híresek. Remélem, ez most is tovább folytatódik.
Csejtei Orsolya - Tóth Ádám
(terezvaros.hu)
